Pihen a kert

A novemberi nyirkos hidegben a kihűlt kezemet dörzsölgetve meglepően távolinak tűnt a nyár, és kevésbé tűnt jó ötletnek olajfát, fügét és gránátalmát ültetni. De már mindegy: kertünk dombtetőjén elültetve várják a tavaszt. Várjuk mi is, de nagyon azért nem siettetném. Talán még nem örültem úgy a késő ősznek, mint idén: nemcsak más élőlényeknek, hanem nekem is nagyon szükségem volt már arra a megkönnyebbülésre, amit a lesújtó nyár után érkező hűvös, ködös és legalább egy kicsit nedves idő jelentett. A nagy meleget viszonylag jól bírom, a kiszáradó táj, kókadó, szenvedő növények látványa és a fokozódó vízhiány viszont eléggé megviselt — különösen azzal a gondolattal együtt, hogy a következő évek még rosszabbak lehetnek…

Lejtőnk augusztusban. Két fajra hívnám fel a figyelmet. Az előtérben a vajszínű ördögszemek fantasztikus szárazságtűrő, rovarvonzó növények, a gyepben zöldellő fácskák pedig főként magról kelt virágos kőrisek (egybibés galagonyák és vadrózsák is vannak itt-ott).

Idén jutottam el arra a pontra, hogy jobb elfogadni azt, hogy a világunk, a sokáig adottnak hitt éghajlat már most hatalmasat változott, és ez a változás egyelőre tovább zajlik. (Vagyis változtatás, mivel az ipari társadalmak tevékenysége okozza a klímaválságot, de ez most mellékszál). Ez több szinten is tragikus, és égetően fontos és sürgős lenne megfékezni. A jelenünk viszont már egy megváltozott és tovább változó éghajlat, amelyben meg kell találni a helyünket, sőt, az örömöt is. Mondjuk egy kiváló ízű füge képében. Nekem legalábbis ez segít: annak a megélése, hogy azért van még, ami működik, sőt, akár jól is érzi magát. Valami olyasmi ez, mint amit a Hűvös hála című írásomban már megfogalmaztam.

Mostanában lelkesebben és bátrabban kísérletezünk, és egyben más nézőpontból is rácsodálkozunk az élet sokszínűségére, az alkalmazkodóképességre. Jócskán megnőtt az idő, amit utánaolvasással töltök bizonyos ehető fajok, fajták sajátosságai kapcsán, és egyúttal nagyot növeltünk a termesztett növényeink diverzitásán is (törekedve a rendszerbe illesztésre is). A hangsúly egyértelműen a szárazságtűrő növények és elrendezés felé tolódik, de azt látjuk és halljuk másoktól is, hogy néha meglepően működni tűnnek olyan növények is, amelyeknek első hallásra nem kellene. És előbb-utóbb akár jöhet(nek) nedvesebb év(ek) is. Szóval kísérletezni kell, sokféleségre van szükség — egyrészt mert gyönyörködtet és izgalmas, másrészt mert biztonságot ad.

Az új növények között a fent említetteken túl van kínai datolya (jujuba), indián banán (pawpaw), újabb körte-alma-szilva fajták, házi berkenyék, 4 különböző nemesített húsos som fajta, egresek, fanyarkák és még jónéhány más, köztük igen távolról származó növények is. (Egy ideje már készül az az írásom, amelyben az idegenhonos növényekkel kapcsolatos vegyes érzéseimet, és a döntési szempontjainkat foglalom össze.)

Intenzív tanulási folyamat, amiben most vagyunk, és nagyon hálás vagyok annak a jónéhány aktívan kísérletező embernek, akik rendszereibe és tapasztalataiba bepillantást kaptunk idén hosszabb-rövidebb beszélgetések, látogatások során. És ugyanitt: köszönünk minden, náluk már bevált növényt! Várom, hogy a mi kertünk is ott tartson, hogy tudjunk mi is adni.

A temérdek új fán, cserjén és lágyszárún kívül más is érkezett a kertbe. Sokunknak okozott örömöt egy teherautónyi, nagyrészt érett marhatrágya, amelyet egy közeli gazdaságból kaptunk. Tyúkjaink is boldogan forgatták, és jóllaktak a pajorokkal és más apró, trágyabontó lényekkel; a kislányunk jól elvolt a tyúkokkal, a fáink pedig biztosan örülnek a tápanyag- és életgazdag tápláléknak.

Az örömteli változások közé tartozik, hogy fiatal tyúkjaink, akiket jérceként vettünk még tavasz végén, nemrég elkezdtek tojni (nálunk egy változatos magkeveréken túl csak konyhai hulladékot és pajorokat, poloskákat kapnak). Számítunk rá, hogy télen tojásszünet lesz, de talán tavasztól eljön a régóta várt tojásbőség időszaka.

Hogy a kertünk közelítse azt, amit korábban célként megfogalmaztam, ahhoz nagyon hiányoznak a rendszerünkből legelő állatok. Ők azok, akik igazán segítenék a gyepünk fenntartását, és a legjobb hasznosítói lennének a keletkező szénának. Két-három birkát szeretnénk, de a jelenlegi területünk ilyen nyarakon nem adna elég táplálékot, legelőterületet. Amíg a terület bővítése bizonytalan és nincs legelőállat, a szénát mulcsként használjuk fák köré, illetve alomnak a tyúkokhoz és fedőanyagnak az alomszék komposztálójához.

Kertünk sokszínűsége pedig továbbra is lenyűgöz (és erre újra kitérek egyszer). Pár napja fagyaldugványozás közben repült hozzánk oda egy hím füstös ősziaraszoló — egy fokozottan védett, egész Európában ritkaságnak számító lepke. Erről a különleges fajról már írtam is régebben:

A novemberi tél után itt a decemberi ősz: fagy és hó nélkül, esővel. A csapadéknak persze nagyon örülünk! Már várom, hogy tavasszal hogyan kezdenek majd hajtani a növényeink, hogy érzik magukat az újak, és hogyan kezdenek termőre fordulni az idősebbek. Most van itt a hosszú, sötét téli időszak. Könyvolvasós, a házunkat belülről alakítgatós, írogatós, tervezgetős. És ami a legfontosabb: felkészülős, a jövő évtől ugyanis eggyel többen fogjuk élvezni a kertet, a tájat, és az élet ezernyi arcát.

*

A nyitóképen: Szentesi rózsa naspolyánk

Fotók: Pribéli Levente