Hűvös hála

Június lehetett. Kinyitottam az ablakot, és a mezei tücskök és szöcskék ciripelésével együtt hűs levegő tódult be a házba a hegy felől. Szinte túl hűs volt, de átjárt egy nagyon erős érzés: hogy mennyire örülök és milyen hálás vagyok, hogy legalább az éjjelek hűvösek mostanában. Bevillant egy sci-fi könyv jelenete: a halálos indiai hőhullám borzasztó képe a Jövő Minisztériumából. A klímaválság mai állása alapján ez közelebb áll a valósághoz, mint a fikcióhoz — a nyugtalanító nem elég erős szó, inkább felkavaró ez a tudat. De vissza a júniusi jelenbe: az itt és most nem ez, az itt és most a hűs levegő érzete a bőrömön. És érdemes lenne az időnk nagy részét ebben tölteni: az itt és mostban. Megélni a jelent, minél inkább olyannak, amilyen; és gondolni a jövőre, de nem folyton fulladozni benne. Azt pedig remélem, mondanom sem kell, hogy a jelenre fókuszálás véletlenül sem a pillanatnyi anyagi élvezetek hajszolásáról, a fogyasztás pörgetéséről szól.

Bár egyre fontosabb számomra ez a jelenlét kérdés, most valami másról fogok írni. Arról, hogy hogyan teszi tartalmasabbá, hogyan ébreszti fel bennem a mély hálát a természetélményekkel kapcsolatban az a tudat, hogy mi minden veszik el. Ahogy pokolian forróvá válnak a napok, felértékelődik a hűs levegő. Valahogy az elvesztés lehetőségének a tudata: az ismeret, hogy hogyan fogy a rovarvilág, az adatok arról, hogy hogyan romlik a magyar táj állapota, adnak egyfajta hátteret, sőt, elvárásokat arról, hogy mivel lehet találkozni. És ehhez képest sétálok egy kört a kertünkben, és döbbenten látom, hogy hemzsegnek a rovarok, szállnak a lepkék, a poszméhek és egy csomó más kisebb-nagyobb lény. Kevesebb van, mint régen — ez tény. De azért most is vannak, és helyenként egész sokan.

Ez semmiképp nem a nagy trendek tagadása és nem megnyugtatás. Ez pusztán (és ez egyáltalán nem kevés!) annyi, hogy a világ nem fekete és fehér. Minden pusztítás ellenére valódi csodákban lehet ma is részünk. Sőt, a nagy ökológiai pusztítás közepette, annak ellenére és arra válaszul egészen csodálatos események is történnek, amelyeknek hatalmas dolog tanúja lenni.

Tudjuk, értjük, tapasztaljuk, hogy milyen rossz felé tartanak dolgok, és ez egy nagyon erős, központi gondolattá tud válni, ami jó dolgokat is képes beárnyékolni. Pedig amit épp átélek, az lehet egy nagy ajándék, amit kár nem megélni. Kivételes érték nem csak egy kellemesen hűvös este, hanem egy hamvas rétihéja látványa is. Az a tudat, hogy amit még megélhetek, láthatok, hallhatok vagy bárhogy érezhetek, akár már el is veszhetett volna.

És azért van itt még valami: az érzés, hogy az élet azért megy tovább. Tragédiák történnek, a most pusztító aszály egészen horrorisztikus látvány a kiégett legelőkkel, mindenütt kókadó fákkal, valaha nedves, mostanra kiszáradt élőhelyekkel — az üde helyek romokban. Az élővilág szomjazik. Közben viszont ott bújnak a föld alatt a magvak, a peték és bábok, melyek egy részéből jövőre lepkék lesznek. Látszik, hogy van néhány faj, amelyik jobban bírja, dacol a romló körülményekkel, esetleg élvezi is ezt az időt. Az élet folyik, és bízom benne, hogy hamarosan a víz is fog.

Amiről itt írok, az nagyon határozottan egyéni, kis közösségi szintre értendő. Isten ments, hogy az ipari társadalom pusztító ámokfutását azzal az ürüggyel folytassuk féktelenül, hogy össztársadalmilag, az egész kultúránkban, a társadalmi intézményeinkben a klímaválság súlyosbodása ellenére még jelen lévő hűvös estékre hivatkozunk. Ez őrültség lenne. Egyéni szinten viszont kellenek azok a kapaszkodók, amelyek segítenek az életet jónak élni meg, még egy olyan világban is, ahol maximumra van tekerve a pusztítás. Mert akárhogy pusztítja a gazdasági növekedést hajszoló fogyasztói kultúra az élet legkülönbözőbb formáit, az élet mindenütt ott van. Budapesten egy aluljáró plafonján zöldes gyöngyházlepke üldögél. A túlnyírt füvű csákvári parkban a levendulákon poszméhek tobzódnak. Bár egyesek igyekeznek a Balaton maradék élővilágát is betonra cserélni, nászruhás vörösnyakú vöcsökben lehet gyönyörködni egy júliusi reggelen.

Pont az a tudat, hogy az élővilág pusztul, segíthet nyitottabban, jobban értékelve fordulni az élővilág felé. Ez akár meg is erősítheti a természetkapcsolatot, épp a veszteséggel kapcsolatos fenyegetettség miatt. Mintha nem engedhetnénk meg magunknak, hogy távol legyen tőlünk a természet, amelynek magunk is részei vagyunk.

Sajnos viszont korántsem általános ez a természethez közeledés: a romló vízhelyzetben máris vannak, akik a vízi-vízparti növényektől sajnálják a vizet. Felülről jövő utasításokat követve emberi karok gépi karokat mozgatnak, azok meg markolókanalat: fiókástul, teknősöstül, halastul tépik ki az útból a növényzetet, aszályvédelem címszóval. Ezek olyan jelenségek, amelyeket meg kell akadályoznunk valahogy. Ehhez pedig erőt az adhat, ha együttérzünk az élővilág többi részével, és ha tudatosítjuk magunkban: a most kibontakozó aszálykatasztrófa sok káros emberi döntés és cselekvés következménye, nem egy derült égből érkező természeti csapás.

Végtelenül elkeserítő, dühítő, aggasztó időket élünk most át. Éppen véget ért egy újabb, nehezen viselhető, sokaknak egyenesen elviselhetetlen hőhullám. De végre megérkezett az enyhülés, és hálás vagyok ezért a fellélegzésért. Ahogy nagyon hálás leszek az őszi esőkért akkor is, ha nem úgy, nem pont annyi fog esni, ahogy szeretném.

***

Írtam már a kertünkről — hát, egy ilyen durva aszályt nehéz annál húsbavágóbban érezni, mint egy általunk ültetett növény saját életéért folytatott küzdelmét látva, vagy egy középhegységi erdőben sárguló, száradó lombok alatt sétálva. Az Alföldről nem is beszélve — csak ott egy hajszálnyival jobban lehetett erre számítani az elmúlt évek után. Az aszálytapasztalaimnak (főleg a kertre fókuszálva) egy külön írást szentelek hamarosan. Ha szeretnél értesítést kapni róla, ide kattintva iratkozhatsz fel.