Behavazva
Három pár zoknit húztam a gumicsizma alá, magamra vettem pár réteg meleg ruhát, aztán az ajtón kilépve gyorsan felhúztam a kesztyűt is. Végigmentem a kerten, le a völgybe, ahol szembejött a száguldó szél, és vele száguldott felém a porhó is. Gólyamód lépegettem az első nagyobb összefújt hókupacon át, és máris a karsztbokorerdőben jártam. Ismerős bokrokat és fákat kerülgettem, keresve a valaha volt ösvény helyét. A vadak nyoma sem segített: mindent sima hó borított.
A Vértes egyik déli hegyoldalában másztam felfelé, a Nap még alacsonyan járt, de itt szélcsend volt és kellemes idő. A gumicsizma nem való hegymászásra, most mégis gond nélkül jutottam fel a hóborította sziklákon. Nemsokára pedig már a hegytetőn álltam, dacolva a széllel.
A szél erős hullámokban szaladt végig a hegytetőn, le a síkság felé. Ahol a hegytető déli lankába fordul, majd sziklás, meredek oldalba vált, jó adag havat rakott le. Volt, ahol combig ért, az ennél mélyebbre tűnő hókupacokba pedig bele sem mertem menni, nem tudtam, hol van pontosan a hegy széle. Újra és újra hallottam, ahogy felzúdul mögöttem a szél, aztán pillanatok múlva megérkezett az újabb adag porhó, és ha fotózásra emeltem a fényképezőt, a porhóból az arcomba is jutott a légörvények miatt.
A porhó szemcséi mint apró homokszemek száguldottak, mozgó homokbuckákat, tengerparti dűnéket alkotva.
A formák folyamatosan átrendeződtek, ellenfényben vagy egyszerűen csak sötét háttér előtt látszott igazán, ahogy porfelhőként közlekedik a hó. A fűcsomók, sziklák, bokrok és fák mind alakították a tájat: eltérítették a szelet, és néhol egészen látványos hócsóvát húztak maguk után.
A hegytetőn formák sokasága alakult, egy méteren belül fordultak elő olyan részek, ahol kilátszott a talajfelszín, és olyanok, ahol több tíz centi hó borította azt. A metsző szél, a repkedő mínuszok és az arcomat súroló porhó zord világa gyönyörű és izgalmas volt, igazán bele tudtam feledkezni a formák keresgélésébe, fotózásába.
Jól esett érezni a hideget az arcomon. Pár száz métert mentem a nyílt hegytetőn széllel szemben is. Nem jártam még a sarkvidéken, de eljátszottam a gondolattal, hogy vajon ilyen érzés-e arrafelé gyalogolni.
Groteszknek tűnik most, hogy ahol élünk, azt mérsékelt éghajlatnak nevezik. Nyáron egy ilyen hegytetőn, tűző napon biztosan elérjük a 40°C-t is, mostanában pedig a -10°C-t is sikerült alulmúlni, és a hőérzet ennél is kevesebb lehetett. Egy hónapja itt még lepkék repültek; rengeteg rovar és más lény most is itt rejtőzik valahol, és várja a tavaszt.
Nem csoda, hogy most nem láttam állatnyomokat. A saját nyomaimat is hamar elkezdte elsimítani és sekély gödrökké szelidíteni a havat hordó szél — akárcsak a homokos tengerparton a lábnyomokat elmosó hullámok. De amúgy is: a vadak, madarak biztosan jobb helyet kerestek ennél a huzatos hómezőnél.
Hiába a formák, a valódi tengerpartok természetesen nagyon messze voltak — egy részük térben, más részük időben. Errefelé húzódott egykor a Pannon-tenger partja. Elképzelni is nehéz ma ezt.
A hó, a hideg és a szél, e három valaha hétköznapi téli jelenség a gyönyörűségen túl azért nehézséget is okozott. Egy időre elzárt minket a hó, a környék több útját lezárták a hófúvások miatt, és a dűlőutak járhatatlanná váltak — nagy eséllyel nem olvassák, de ezúton is köszönet mindenkinek, traktorosoknak, hókotrósoknak, akik segítettek a nehéz helyzeten. Mi szerencsések voltunk, nem hiányzott itthon semmi nélkülözhetetlen. Sőt, volt valami bizsergető érzés ebben. Nem tudtuk, mikor lehet újra közlekedni, és jó apropó volt ez a gondolatkísérlethez, hogy mink fogyna el először, mennyire vagyunk sérülékenyek a hasonló zavarokkal szemben.
A tél azóta sem múlt el, de a borús-napos fehérlő idő ködösre kezd váltani. A hó nagy része még megvan, és bízunk a lassú olvadásban, hogy a régóta szomjazó talajba minél több víz szivároghasson be. Addig pedig élvezzük a téli tájat, a szánkózást, az ízletes csipkebogyókat.
